Hamvas Béla Gimnázium

Ballagás 2020. augusztus 28.

Kedves tanáraink, szüleink, diáktársaim!

Eljött ez a nap is, amire annyira vártunk, amitől néha féltünk, és most mindenkiben vegyes érzések kavarognak: nosztalgia, izgalom, öröm, és egy leheletnyi bizonytalanság. Ez a nap más, mint a többi. Churchill szavait idézem:

„Ez nem a vég. Nem is a vég kezdete. De talán a kezdet vége.”

Úgy gondolom, valami hasonló történik itt és most. Valami véget ért, de minden most kezdődik el. Minden nap születik valami, amiért érdemes élni és küzdeni, de megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik. Igen. Ezzel a nappal megszűnnek gimnáziumi diákéveink. Valaki a következő hetektől az egyetemi, főiskolai padsorokban fog ülni, valaki pedig belecsöppen a nagybetűs életbe, a munka világába. Ezen a napon távozunk iskolánk óvó falai közül.

Mielőtt azonban elköszönünk, álljunk meg egy pillanatra! Gondoljuk végig mit jelentettek és jelentenek számunkra ezek az évek? Tudjuk-e kamatoztatni azt, amit itt kaptunk a négy év során? Olyan emberekké váltunk-e, akikre méltán lehetnek büszkék szüleik és tanáraik? Felnőttünk-e a nagy feladatra? Felkészültünk-e az egyre önállóbbá váló életünkre, megtudunk-e felelni a kihívásoknak? Ballagó osztálytársaim! Bízom benne, hogy erre a sok-sok kérdésre mindannyian egy egyszerű igennel felelhetünk.

Bár a ballagás életünk velejárója, de mégis ez egy rendkívüli ünnepi alkalom számunkra, hiszen a járvány majdnem megakadályozta életünk egyik legfontosabb napját. Ünnepi díszben állunk iskolánk elött, mind tanáraink, mind szüleink, rokonaink, ismerőseink és még az iskolánk is. Mintha a csengő is másképpen szólna ma! Ünneplő ruhát öltöttünk, hogy méltóképpen köszönjünk el második otthonunktól, tanárainktól, diáktársainktól. Ünnep van ott belül is, ugye érzitek! A mai nap visszatekintés, számadás, leltár, de előretekintés is a jövő céljaink felé.

Tisztelt Igazgatónő! Kedves Osztályfőnökeink, Tanáraink! A ballagó 12.A és 12.B osztály nevében köszönöm, hogy mindig volt kihez fordulnunk problémáinkkal, gondjainkkal, hogy kitartó türelemmel próbálták formálni tudásunkat, személyiségünket. Bizony nem volt mindig könnyű. Hogyan tudnánk munkájukat megköszönni, méltón viszonozni? Talán a sikeresen jól teljesített érettségikkel tudtuk kompenzálni. Ezzel tartoztunk családjainknak, szüleinknek is, akik mindvégig mellettünk álltak, féltőn figyelték hogyan cseperedünk gyermekből felnőtté. Hogy bíztattatok, ha kellett dorgáltatok, hogy mindig bíztatok bennünk és, hogy most meghatott büszkeséggel néztek ránk, ballagó gyermekeitekre. Hogy ezután is mellettünk álltok és mindig számíthatunk rátok, KÖSZÖNÖM!

Kedves itt maradó Diáktársaink! Életünk egyik legszebb időszakát tölthettük itt veletek. Kívánom, hogy érezzétek, milyen nagyszerű dolog a hamvasosok nagy családjához tartozni, és ha néha elsétáltok a tablónk alatt, gondoljatok vissza a közös nevetésekre, egy-egy vidám, közösen megélt pillanatra.

Kassák Lajos írja, hogy:

„Aki elment, az elment, de aki egyszer nálunk volt, az többé nem mehet el tőlünk egészen.”

Ilyen útravalóval indulunk, az emlékek, az élmények, mind-mind ide, hozzátok kötnek bennünket. Itt vannak szüleink, tanáraink, rokonaink mindazok, akiket meghívhattunk erre az alkalomra, akik valamilyen módon hozzánk tartoznak, s akik számára fontos az, hogy az életünk kiegyensúlyozott és boldog legyen.

Kiss Jenő szavaival búcsúzunk:
 „Nézz vissza most egy percre, nézz az útra
Nézd meg, mit tett, mit alkotott a munka,
Nézz vissza…aztán ismét csak előre,
S indulj tovább az alkotó jövőbe.”

Füri Ramóna (12.A)